Harald Lesch, a német ZDF adón, a Leschs Kosmos nevű műsorában azt a kérdést boncolgatta, hogy tényleg szükség van -e vadászokra, illetve, hogy a vadászat valóban hozzájárul -e, a veszélyeztetett fajok fenntartásához.
Lesch azzal indítja a gondolatait, hogy az ember kiirtotta a ragadozókat, ezért ha egyes fajok elszaporodnak, akkor a ragadozók újratelepítése a megoldás, nem a lövöldözés! Emlékeztet rá, hogy Németországban pontosan ezen egyensúly megteremtése révén engedtek teret a farkasok terjeszkedésének. Igen ám, de immár 100 farkasfalka él Németországban, egyre közelebb merészkednek az emberekhez és állataikat megtámadják. A vadászok számára pedig, az immár megsokasodott farkasok apasztása lehetetlen, mert egyetlen farkas elejtése 5 év börtönt eredményez. Aki a lövést a vadra természetvédelmi területen teszi, annak 10 év börtönnel kell számolnia!
"Persze így is vadásszák őket, illegálisan!" Figyelmeztet Lesch. A Berlini Állatkerti és Vadállatkutatói Intézet szerint, az állatokat lelövik, majd az út szélére fektetik, hogy az elejtést közúti balesetnek álcázzák. Lesch felkeresi az intézetet, hogy többet tudjon meg. Közösen beszállítanak egy farkas tetemet az út széléről, majd vizsgálni kezdik. Az állat testében nem találnak semmilyen lövedéket, ám továbbra sem zárják ki, hogy vadászok ölték meg. Feltehetően mérgezés történt... Alapos vizsgálatok után kénytelenek megállapítani, hogy gyorsan ölő méreg sem jöhet szóba, viszont a törött bordák tényleg balesetre utalnak. A végső verzió ezért nem lehet más csakis a következő: egy lassú felszívódású méreg megzavarta a farkast és érzékeit eltompította, ezért sétált az autók elé. A Berlini intézet laboratóriuma a legmodernebb elemzést végzi a vad máján. Az eredmény: nincs mérgezés. Közúti baleset a felelős a nemes állat haláláért.
Lesch ezek után egy nagyon érdekes témát vet fel: a mosómedvék vadászatát. Szükség van -e ezen, mókás, kedves, ám sok esetben kártékony állatok apasztására, és ha igen, milyen mértékben? A brandenburgi tavakban például szép számmal éltek mocsári teknősök, ám ez drámaian megváltozott, amikor a környéken megjelentek a mosómedvék. 1934-ben ugyanis két példányt engedtek szabadon, és ma már óriási számban élnek. Az őshonos mocsári teknősnek esélye sincs: a mosómedve képes felfeszíteni a páncélját, és elpusztítani. De a helyi madárállomány sem járt jól, mert az ügyes, kis vadászok, elkapják a madarakat és persze tojásaikat is megeszik. Immár EU határozat engedélyezi, sőt szorgalmazza a mosómedve vadászatát. Ennek eredményeként csak Németországban 140 000 mosómedvét hoznak terítékre évente. Ám úgy tűnik, még ez a szám is kevés. De csak ott, ahol madarakat, őshonos teknősöket veszélyeztetnek. "Miért kell ilyen vehemenciával irtani őket olyan területeken, ahol nem jelentenek veszélyt?" Kérdezi, talán jogosan Lesch.
A következő részben Lesch Angliába kaluzol minket, ahol a szürke mókus okozta áldatlan állapotokat mutatja be. Mivel a csúzlis vadászat kapcsán erről nagyon részletesen írtam, ezért csak röviden: a vörösök kihaló félben vannak, mert a szükrék nagyobbak, erősebbek. Mivel már Olaszországban is megvetették a lábukat, hamarsan Németországban lesznek, és később hazánkban. Ez nem is lehet másként. Lesch felvetése mindenesetre nagyon érdekes: „Ha Anglia egyes részein milliós számban élnek és vadászatuk a számukat jelentősen nem tudja csökkenteni...akkor minek vadászni egyáltalán? Mi értelme gyilkolni őket?”
De mi a helyzet Afrikában, ahol millomos, unatkozó, fegyvermániás nagybácsik lövöldöznek az állatokra? Azt várhatnánk, hogy Afrika totális, és egyértelmű választ ad a műsor fő kérdésére, hogy a vadászat hozzájárul -e az egyes fajok fenntartásához. A válasz: igen! Sőt! Afrika bizonyos területein ez jelenleg az egyetlen lehetőség! Az 1990-es évektől ugyanis például Namíbiában természetvédelmi területeket hoztak létre, melyeknek összterülete ma már eléri a 160 000 km2-t. Ezen régiók fenntartását csak, és kizárólag az oda utazó turisták és vadászok fedezik.
A világ számos pontjáról Namíbiába látogató vadászok évente 3.5 millió Euro bevételt hoznak, ez pedig megcáfolhatatlan előrelépéseket eredményez mind ember, mind állat számára. Nő a jólét, iskolák, kórházak épülnek, fejlődik az infrastruktúra és nagyobb odafigyelés, védelem veszi körbe a helyi lakosokat az oroszlánok támadása ellen, hiszen a természetvédelmi területeken, a befolyó pénznek köszönhetően mindig találnak élelmet a ragadozók. De az elefántok sem kényszerülnek rá, hogy lakott területen csatangolva tapossanak szét házakat, hiszen van mit enniük. És az embereknek is! Egyetlen elefánt elejtése 20 000 EUR bevételt és 3000 kg húst jelent a helyieknek!
No de, hogyan változik a veszélyeztetett fajok egyedszáma a trófeavadászat révén? "Meglepően jól" Ismeri el Lesch. Az orrszarvúk száma a háromszorosára nőtt, az oroszlánok száma az ötszörösére, az elefántoké 7500 -ról 20 000-re! Lesch széttárt karokkal állapítja meg: "Nem tehetek mást, akármilyen abszurd, ki kell mondanom az igazságot: ezeknek a vadászoknak köszönhető, hogy ilyen szépen felszaporodott az állomány, és ilyen jólétben és biztonságban élnek a namíbiaiak."
A műsor tematikája végül visszatér Németország erdeibe, egy végső kérdés boncolgatására: milyen szabadság jár a gímszarvasoknak és hogyan torzítják a német vadászok a szarvasok már eleve szűk életterét, létét? Tudni illik, új vadászati törvény készült Baden-Württembergben, mely a gímszarvas vadászatát igyekszik optimalizálni. A fő feladat e törvény keretin belül nem más, mint.... Mint? A fiatal facsemeték megmentése! Igen! A szarvas ugyanis nem engedi a csemetéket megnőni, mert lerágja azokat. Természetesen a szarvas is a természet része, ez nem is lehet másként, ám a főként erdőtulajdonosok, gazdák érdekeit védő, német szakemberek drasztikus képletet adtak elő: Az erdő számára az alábbi állománysűrűség jelentené a minimális sokkot: 2 gíszarvas 100 hektáronként! Ez természetsen abszurd és lehetetlen olyan élőhejen ahol a szarvas már jelen van. A vadászok feleadata, hogy etetéssel a szarvasokat lekössék, ezzel a faállományt megóvják és megfontolt keretek között, szenvedélyüknek is hódolva kordában tartsák a szarvasok számát.
"Bevallom tévedtem!" Fejezi be beszámolóját Harald Lesch. "Azt hittem igaz, amit az emberek általában a vadászokról gondolnak: hogy gazdag, unatkozó lesipuskások, akik hobbiból állatokra lövöldöznek. Ó nem! Ha egy szép napon sikerül teljes harmóniába hoznunk a természetet, akkor feleslegessé válik a vadászok jelenlegi, elengedhetetlen munkája, de addig is nagy szükség van rájuk, és nem köszönhetek el Önöktöl másként, mint: Waidmannsheil! A vadászoknak pedig üzenem: Waidmannsdank!"
Nagyfügedi Gergely
Lesch azzal indítja a gondolatait, hogy az ember kiirtotta a ragadozókat, ezért ha egyes fajok elszaporodnak, akkor a ragadozók újratelepítése a megoldás, nem a lövöldözés! Emlékeztet rá, hogy Németországban pontosan ezen egyensúly megteremtése révén engedtek teret a farkasok terjeszkedésének. Igen ám, de immár 100 farkasfalka él Németországban, egyre közelebb merészkednek az emberekhez és állataikat megtámadják. A vadászok számára pedig, az immár megsokasodott farkasok apasztása lehetetlen, mert egyetlen farkas elejtése 5 év börtönt eredményez. Aki a lövést a vadra természetvédelmi területen teszi, annak 10 év börtönnel kell számolnia!
"Persze így is vadásszák őket, illegálisan!" Figyelmeztet Lesch. A Berlini Állatkerti és Vadállatkutatói Intézet szerint, az állatokat lelövik, majd az út szélére fektetik, hogy az elejtést közúti balesetnek álcázzák. Lesch felkeresi az intézetet, hogy többet tudjon meg. Közösen beszállítanak egy farkas tetemet az út széléről, majd vizsgálni kezdik. Az állat testében nem találnak semmilyen lövedéket, ám továbbra sem zárják ki, hogy vadászok ölték meg. Feltehetően mérgezés történt... Alapos vizsgálatok után kénytelenek megállapítani, hogy gyorsan ölő méreg sem jöhet szóba, viszont a törött bordák tényleg balesetre utalnak. A végső verzió ezért nem lehet más csakis a következő: egy lassú felszívódású méreg megzavarta a farkast és érzékeit eltompította, ezért sétált az autók elé. A Berlini intézet laboratóriuma a legmodernebb elemzést végzi a vad máján. Az eredmény: nincs mérgezés. Közúti baleset a felelős a nemes állat haláláért.
Lesch ezek után egy nagyon érdekes témát vet fel: a mosómedvék vadászatát. Szükség van -e ezen, mókás, kedves, ám sok esetben kártékony állatok apasztására, és ha igen, milyen mértékben? A brandenburgi tavakban például szép számmal éltek mocsári teknősök, ám ez drámaian megváltozott, amikor a környéken megjelentek a mosómedvék. 1934-ben ugyanis két példányt engedtek szabadon, és ma már óriási számban élnek. Az őshonos mocsári teknősnek esélye sincs: a mosómedve képes felfeszíteni a páncélját, és elpusztítani. De a helyi madárállomány sem járt jól, mert az ügyes, kis vadászok, elkapják a madarakat és persze tojásaikat is megeszik. Immár EU határozat engedélyezi, sőt szorgalmazza a mosómedve vadászatát. Ennek eredményeként csak Németországban 140 000 mosómedvét hoznak terítékre évente. Ám úgy tűnik, még ez a szám is kevés. De csak ott, ahol madarakat, őshonos teknősöket veszélyeztetnek. "Miért kell ilyen vehemenciával irtani őket olyan területeken, ahol nem jelentenek veszélyt?" Kérdezi, talán jogosan Lesch.
A következő részben Lesch Angliába kaluzol minket, ahol a szürke mókus okozta áldatlan állapotokat mutatja be. Mivel a csúzlis vadászat kapcsán erről nagyon részletesen írtam, ezért csak röviden: a vörösök kihaló félben vannak, mert a szükrék nagyobbak, erősebbek. Mivel már Olaszországban is megvetették a lábukat, hamarsan Németországban lesznek, és később hazánkban. Ez nem is lehet másként. Lesch felvetése mindenesetre nagyon érdekes: „Ha Anglia egyes részein milliós számban élnek és vadászatuk a számukat jelentősen nem tudja csökkenteni...akkor minek vadászni egyáltalán? Mi értelme gyilkolni őket?”
De mi a helyzet Afrikában, ahol millomos, unatkozó, fegyvermániás nagybácsik lövöldöznek az állatokra? Azt várhatnánk, hogy Afrika totális, és egyértelmű választ ad a műsor fő kérdésére, hogy a vadászat hozzájárul -e az egyes fajok fenntartásához. A válasz: igen! Sőt! Afrika bizonyos területein ez jelenleg az egyetlen lehetőség! Az 1990-es évektől ugyanis például Namíbiában természetvédelmi területeket hoztak létre, melyeknek összterülete ma már eléri a 160 000 km2-t. Ezen régiók fenntartását csak, és kizárólag az oda utazó turisták és vadászok fedezik.
A világ számos pontjáról Namíbiába látogató vadászok évente 3.5 millió Euro bevételt hoznak, ez pedig megcáfolhatatlan előrelépéseket eredményez mind ember, mind állat számára. Nő a jólét, iskolák, kórházak épülnek, fejlődik az infrastruktúra és nagyobb odafigyelés, védelem veszi körbe a helyi lakosokat az oroszlánok támadása ellen, hiszen a természetvédelmi területeken, a befolyó pénznek köszönhetően mindig találnak élelmet a ragadozók. De az elefántok sem kényszerülnek rá, hogy lakott területen csatangolva tapossanak szét házakat, hiszen van mit enniük. És az embereknek is! Egyetlen elefánt elejtése 20 000 EUR bevételt és 3000 kg húst jelent a helyieknek!
No de, hogyan változik a veszélyeztetett fajok egyedszáma a trófeavadászat révén? "Meglepően jól" Ismeri el Lesch. Az orrszarvúk száma a háromszorosára nőtt, az oroszlánok száma az ötszörösére, az elefántoké 7500 -ról 20 000-re! Lesch széttárt karokkal állapítja meg: "Nem tehetek mást, akármilyen abszurd, ki kell mondanom az igazságot: ezeknek a vadászoknak köszönhető, hogy ilyen szépen felszaporodott az állomány, és ilyen jólétben és biztonságban élnek a namíbiaiak."
A műsor tematikája végül visszatér Németország erdeibe, egy végső kérdés boncolgatására: milyen szabadság jár a gímszarvasoknak és hogyan torzítják a német vadászok a szarvasok már eleve szűk életterét, létét? Tudni illik, új vadászati törvény készült Baden-Württembergben, mely a gímszarvas vadászatát igyekszik optimalizálni. A fő feladat e törvény keretin belül nem más, mint.... Mint? A fiatal facsemeték megmentése! Igen! A szarvas ugyanis nem engedi a csemetéket megnőni, mert lerágja azokat. Természetesen a szarvas is a természet része, ez nem is lehet másként, ám a főként erdőtulajdonosok, gazdák érdekeit védő, német szakemberek drasztikus képletet adtak elő: Az erdő számára az alábbi állománysűrűség jelentené a minimális sokkot: 2 gíszarvas 100 hektáronként! Ez természetsen abszurd és lehetetlen olyan élőhejen ahol a szarvas már jelen van. A vadászok feleadata, hogy etetéssel a szarvasokat lekössék, ezzel a faállományt megóvják és megfontolt keretek között, szenvedélyüknek is hódolva kordában tartsák a szarvasok számát.
"Bevallom tévedtem!" Fejezi be beszámolóját Harald Lesch. "Azt hittem igaz, amit az emberek általában a vadászokról gondolnak: hogy gazdag, unatkozó lesipuskások, akik hobbiból állatokra lövöldöznek. Ó nem! Ha egy szép napon sikerül teljes harmóniába hoznunk a természetet, akkor feleslegessé válik a vadászok jelenlegi, elengedhetetlen munkája, de addig is nagy szükség van rájuk, és nem köszönhetek el Önöktöl másként, mint: Waidmannsheil! A vadászoknak pedig üzenem: Waidmannsdank!"
Nagyfügedi Gergely