Nagyfügedi Gergely: Panaszlevél a vadászháznak
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Endre bácsi!
Levelemet a kórházból írom; mindjárt megértik miért. Kezdjük az elején! Kétség kívül türelemre nevelt első gesztusuk, hogy a recepcióhoz megérkezve, két húsz-húsz kilós bőröndömmel és a melegben szinte földtani módon, rétegesen rámrohadt ruházatomban várakoztattak egy jó harminc percet.
Azt, hogy munkatársuk, (a továbbiakban Endre bácsi) hol járt, nehéz megítélni. Leginkább egy flippergolyó bohókás látványvilágát adta vissza, ahogy ide-oda csapódva próbálta a portásfülkében az égtájakat felmérni. Ezt a fura mutatványát ellentmondást nem tűrően folytatta mindaddig, míg az összes kulcsot a falról le nem verte. Mikor ez megvolt, elégedetten megtámaszkodott a pulton, majd köszönt. Hogy kinek, nem tudom, de mikor csettintettem, fogékonyan kémlelt körbe balladai homályba burkolódzott tekintettel, kutatva a hang forrása után.
Mivel ugye férfi vagyok és egyedül érkeztem, a „Miszélhozta Önöket hölgyeim?” érdeklődést bár örömmel vettem, de némiképp furcsáltam. Hosszasan magyaráztam, hogy ki vagyok és hogy már bejelentkeztem egy hete, mikor „Máris felveszem a a izébe” megjegyzéssel belevéste a monogramomat a pultba. Csodálatos hagyományaik vannak.
Egy első emeleti szobát kaptam. Ajtaját csak bajosan tudtam kinyitni. Mint kiderült: Endre bácsi először a folyosówc, másodszor a hotelszéf (!) kulcsait adta át nekem. Tekintve, hogy Endre bácsi úgy kapaszkodott a lépcsőkorlátba, mintha hetes erősségű földrengés lenne, ami Török földről begyűrűzött, nem bíztam rá a bőröndjeimet. Magam cipeltem fel az elsőre. Bár fáradt voltam és a holmiaim is nehezek, én két perc alatt értem fel, és még 10 percet vártam Endre bácsira, aki úgy nyúlt ki a lépcsősor végén, mint aki homokzsákkal a hátán futotta le a maratont. Korlát híján a nadrágövembe kapaszkodva tápászkodott fel, ami lássuk be, valahol mégiscsak szokatlan egy szállodai alkalmazottól.
Délután ötre nyílt ki az ajtó. Munkatársuk előzékenyen egy „Jó éjt, mindkettőjüknek (!)” szöveggel elbúcsúzott, majd szállodájuk nyugalmára ügyelve kimondottan kevés zajjal gurult le a recepcióig. Leszaladtam volna utána, megnézni, hogy nem sérült -e meg, de mivel felkiabált, hogy „minden ok hölgyem, én így közlekedek.” gondoltam erre nincs szükség.
Beléptem a hajlékomba. Itt hibáztam. Sosem gondoltam volna, de itt tudatosodott bennem, hogy a Parasztlebbencs-alsó lakótelepének bármely parkjában nagyobb kényelem, esztétika és higiénia fogadott volna, mint Önöknél. A fürdőszobában volt egy csótány. Hölgyeim és uraim, én vidéken nőttem fel, láttam már csótányt de ez... Ez nagy volt. Nagy csótányt is láttam, de ekkorát még soha! Egymásra néztünk és én azon merengtem, hogy esetleg megpróbál -e ő eltaposni engem. A papucsommal nem akartam rácsapni, mert azt még simogatásnak veszi és este befekszik mellém az ágyba hátmasszázst követelve. Egy idő után megunta a látványomat és az ajtó felé indult. Elugrottam előle. Nem azért mert féltem, hanem mert tartottam tőle, hogy esetleg fellök. Udvariasan kikerülte az ágyat és a konyhába vonult. Feltehetően nem mosogatni. Abból kiindulva, hogy hoteljükbe lelki kihívás lett volna vacsorázni, úgy gondoltam, úgysem teszem be a lábam a konyhába, így ide zártam be Samut. Mivel megszabadulni tőle nem tudtam, és ha már a háziállatommá vált, akkor már legyen neve is.
Bedobtam egy egész flaska sampont, hátha megeszi és attól felfordul; órákig vártam, de mikor estefelé benyitottam hozzá, láttam, hogy csak egyszerűen csillogóbb lett tőle a páncélja. Éjjel ráparancsoltam Endre bácsira, hogy csináljon valamit. Egy nevetséges fém egérfogót nyomott a kezembe. Erre patkányméregből, hígítóból és egy rajzszögből álló végzettablettát készítettem. Ezt Samu kulturálatlan csámcsogással elnyammogta, az egérfogót pedig Húsvétra való tekintettel origami nyúllá hajlította.
Át szerettem volna jelentkezni egy másik szobába, de Endre bácsi lebeszélt róla. „A többi se jobb édes fiam.” Így lefeküdtem aludni. Én nem tudom miféle sugárfertőzött területre épült a maguk hotele, de akkora szúnyogok jelentek meg, hogy az félelmetes. Még szerencse, hogy nálam volt a teniszütőm és a kisebb példányokat agyon tudtam verni. A közepesek és nagyobbak egész egyszerűen nem fértek be a nyitott ablakon, amit bezárni sajnos nem lehetett. Gyakorlatilag egy non-stop teniszeddzéssel ért fel az éjszakám. Csak hajnalban tudtam aludni fél órát, mikor is arra ébredtem, hogy Samu elviselhetetlen hangosan kaparássza a konyhaajtót. Mégis mit várnak ilyenkor a vendégtől? Vigyem le sétálni???
Hajnali egykor úgy döntöttem, hogy ez nekem nem kell. Fogtam magam és utolsó leheletnyi erőmmel teniszkupagyőztes sportoló létemre hajlongva, görnyedve botorkáltam ki az udvarra, hogy megkeressem a kocsimat, mikor is Endre bácsi rám lőtt… Szerencsére a golyó elkerülte fontosabb szerveimet, így túlélem, de egy évet biztos kórházban töltök. A magyarázata, miszerint főleg a mozgásom alapján azt hitte, zombi vagyok, sőt a rendőrség szerint állítását továbbra is fenntarjta, elgondolkodtató, bár ha belegondolok nem meglepő.
Valójában megértem őt! A tetves, szellem járta, sugárfertőzött rovaroktól nyüzsgő kisértethotelüket szerintem csak egy ember képes vezetni: és ez Endre bácsi. Ezúton kívánok neki és persze Önöknek is további eredményes munkát!
A sok szép élményt megköszönve , tisztelettel:
Nagyfügedi Gergely
Levelemet a kórházból írom; mindjárt megértik miért. Kezdjük az elején! Kétség kívül türelemre nevelt első gesztusuk, hogy a recepcióhoz megérkezve, két húsz-húsz kilós bőröndömmel és a melegben szinte földtani módon, rétegesen rámrohadt ruházatomban várakoztattak egy jó harminc percet.
Azt, hogy munkatársuk, (a továbbiakban Endre bácsi) hol járt, nehéz megítélni. Leginkább egy flippergolyó bohókás látványvilágát adta vissza, ahogy ide-oda csapódva próbálta a portásfülkében az égtájakat felmérni. Ezt a fura mutatványát ellentmondást nem tűrően folytatta mindaddig, míg az összes kulcsot a falról le nem verte. Mikor ez megvolt, elégedetten megtámaszkodott a pulton, majd köszönt. Hogy kinek, nem tudom, de mikor csettintettem, fogékonyan kémlelt körbe balladai homályba burkolódzott tekintettel, kutatva a hang forrása után.
Mivel ugye férfi vagyok és egyedül érkeztem, a „Miszélhozta Önöket hölgyeim?” érdeklődést bár örömmel vettem, de némiképp furcsáltam. Hosszasan magyaráztam, hogy ki vagyok és hogy már bejelentkeztem egy hete, mikor „Máris felveszem a a izébe” megjegyzéssel belevéste a monogramomat a pultba. Csodálatos hagyományaik vannak.
Egy első emeleti szobát kaptam. Ajtaját csak bajosan tudtam kinyitni. Mint kiderült: Endre bácsi először a folyosówc, másodszor a hotelszéf (!) kulcsait adta át nekem. Tekintve, hogy Endre bácsi úgy kapaszkodott a lépcsőkorlátba, mintha hetes erősségű földrengés lenne, ami Török földről begyűrűzött, nem bíztam rá a bőröndjeimet. Magam cipeltem fel az elsőre. Bár fáradt voltam és a holmiaim is nehezek, én két perc alatt értem fel, és még 10 percet vártam Endre bácsira, aki úgy nyúlt ki a lépcsősor végén, mint aki homokzsákkal a hátán futotta le a maratont. Korlát híján a nadrágövembe kapaszkodva tápászkodott fel, ami lássuk be, valahol mégiscsak szokatlan egy szállodai alkalmazottól.
Délután ötre nyílt ki az ajtó. Munkatársuk előzékenyen egy „Jó éjt, mindkettőjüknek (!)” szöveggel elbúcsúzott, majd szállodájuk nyugalmára ügyelve kimondottan kevés zajjal gurult le a recepcióig. Leszaladtam volna utána, megnézni, hogy nem sérült -e meg, de mivel felkiabált, hogy „minden ok hölgyem, én így közlekedek.” gondoltam erre nincs szükség.
Beléptem a hajlékomba. Itt hibáztam. Sosem gondoltam volna, de itt tudatosodott bennem, hogy a Parasztlebbencs-alsó lakótelepének bármely parkjában nagyobb kényelem, esztétika és higiénia fogadott volna, mint Önöknél. A fürdőszobában volt egy csótány. Hölgyeim és uraim, én vidéken nőttem fel, láttam már csótányt de ez... Ez nagy volt. Nagy csótányt is láttam, de ekkorát még soha! Egymásra néztünk és én azon merengtem, hogy esetleg megpróbál -e ő eltaposni engem. A papucsommal nem akartam rácsapni, mert azt még simogatásnak veszi és este befekszik mellém az ágyba hátmasszázst követelve. Egy idő után megunta a látványomat és az ajtó felé indult. Elugrottam előle. Nem azért mert féltem, hanem mert tartottam tőle, hogy esetleg fellök. Udvariasan kikerülte az ágyat és a konyhába vonult. Feltehetően nem mosogatni. Abból kiindulva, hogy hoteljükbe lelki kihívás lett volna vacsorázni, úgy gondoltam, úgysem teszem be a lábam a konyhába, így ide zártam be Samut. Mivel megszabadulni tőle nem tudtam, és ha már a háziállatommá vált, akkor már legyen neve is.
Bedobtam egy egész flaska sampont, hátha megeszi és attól felfordul; órákig vártam, de mikor estefelé benyitottam hozzá, láttam, hogy csak egyszerűen csillogóbb lett tőle a páncélja. Éjjel ráparancsoltam Endre bácsira, hogy csináljon valamit. Egy nevetséges fém egérfogót nyomott a kezembe. Erre patkányméregből, hígítóból és egy rajzszögből álló végzettablettát készítettem. Ezt Samu kulturálatlan csámcsogással elnyammogta, az egérfogót pedig Húsvétra való tekintettel origami nyúllá hajlította.
Át szerettem volna jelentkezni egy másik szobába, de Endre bácsi lebeszélt róla. „A többi se jobb édes fiam.” Így lefeküdtem aludni. Én nem tudom miféle sugárfertőzött területre épült a maguk hotele, de akkora szúnyogok jelentek meg, hogy az félelmetes. Még szerencse, hogy nálam volt a teniszütőm és a kisebb példányokat agyon tudtam verni. A közepesek és nagyobbak egész egyszerűen nem fértek be a nyitott ablakon, amit bezárni sajnos nem lehetett. Gyakorlatilag egy non-stop teniszeddzéssel ért fel az éjszakám. Csak hajnalban tudtam aludni fél órát, mikor is arra ébredtem, hogy Samu elviselhetetlen hangosan kaparássza a konyhaajtót. Mégis mit várnak ilyenkor a vendégtől? Vigyem le sétálni???
Hajnali egykor úgy döntöttem, hogy ez nekem nem kell. Fogtam magam és utolsó leheletnyi erőmmel teniszkupagyőztes sportoló létemre hajlongva, görnyedve botorkáltam ki az udvarra, hogy megkeressem a kocsimat, mikor is Endre bácsi rám lőtt… Szerencsére a golyó elkerülte fontosabb szerveimet, így túlélem, de egy évet biztos kórházban töltök. A magyarázata, miszerint főleg a mozgásom alapján azt hitte, zombi vagyok, sőt a rendőrség szerint állítását továbbra is fenntarjta, elgondolkodtató, bár ha belegondolok nem meglepő.
Valójában megértem őt! A tetves, szellem járta, sugárfertőzött rovaroktól nyüzsgő kisértethotelüket szerintem csak egy ember képes vezetni: és ez Endre bácsi. Ezúton kívánok neki és persze Önöknek is további eredményes munkát!
A sok szép élményt megköszönve , tisztelettel:
Nagyfügedi Gergely