Nagyfügedi Gergely - A nagy lehetőség
- Jó, akkor ezt hallgasd öregem! – Kezdett bele Csobánczi a széken elkényelmesedve. - Ezt a történetet nehéz lesz megemészteni. Figyelj Zoli! Négy éve búzát vetettünk, de annyi eső volt, hogy csónakkal jártam boltba, pedig a hegyen van a közért fenn, szóval képzelheted. Az irdatlan égi áldásnak köszönhetően olyan silány termésem volt, hogy félelmetes. Mindenesetre, ami kevés volt, azt azért kasza alá kellett tenni, szóval kikocsiztunk. Látom, hogy bizony le van taposva a nagy része. Tyű, mondom, micsoda vadkár. Le is adtam jelentésbe a vadásztársaságnak, hogy vadkáram van, nem is kevés. Azok meg visszaizentek nekem telefonon, hogy nekem nem volt semmilyen károm, mert a termés annyit ért eleve, mint a lőtudásom.
Na, mondom megálljatok! Kihívtam egy független szakértőt. Hogy mennyire volt független? Nos, olyan 6 éve olyan bakot lövettem vele, hogy a trófeáját 4 tiplivel fúratta fel, hogy ne dőljön be a súlya alatt a fal. El lehet képzelni, hogy azóta igen jóban voltunk. Na, ő hivatalosan megállapította a vadkárt, amit ugyancsak benyújtottam. A Dókáék meg csak néztek, hogy engem kioktattak, hogy nem ért semmi kár szerintük, most meg elébük került tényállásba, hogy a kár valójában ennek kétszerese. Nem tudták kifizetni. Mondom, nincs semmi gond, azt a pénzt én meglövöm vadkárba. Kialkudtam egy bikát. De milyet! Volt némi csatározás, hogy hány kiló legyen a felső határ, de végeredményben, (mert nem adtam alább) korlátlan lett a végszó! De idén kell esnie. Akkora bikát lőhettem volna, amilyent csak megálmodni mer az ember… De egyszerűen nem volt időm kijárni. Aztán, amikor végre utolértem magam a munkával, azon vettem észre magam, hogy lemaradok életem bikájáról, pedig itt a lehetőség, és ha idén nem lövöm meg, akkor elúszik. Kész, vége! Gyakorlatilag a vadászidény végén jártam már, és már csak pár napom volt, és már felforrt a vérem, de a feleségem csak a hétvégén engedett el, hogy kiülhessek végre. Gyakorlatilag sikerült két hónapnyi lehetőséget egyetlen napra redukálnom. Ez már így tragikus, nem Zoli?
Szóval vasárnap időben keltem, nehogy lekéssem a vonatot. Szendvicseket készítettem miegymás, amikor látom, hogy a fiam a folyosón a puskámmal a kezében gyalogol. Kérdem, hogy hova tart mégis? Ő meg lefagyva néz rám, hogy mi a problémám. „Édesapám, Tomiékkal kiülünk rókázni, ha szabad, elvinném az öreg puskát. Átteszem a nagyobb tokba...” Mondom, a megkérdezésem nélkül? Azt mondja, éppen most kérdezi, hogy elviheti -e. Felcsattantam, hogy az nem úgy van, hogy pakolod át a puskámat aztán kérdezel. Nem! Először kérdezel, aztán pakolsz, ha megengedem. De nem engedem. Egyébként is, mi van a sajátoddal? …Le van adva vésetni. Mondom: „Te gyerek, attól nem lesz pontosabb, mert majd ketten megdicsérik, hogy jól néz ki. Na, majd vadászol, ha kész lesz, az enyémet meg tedd csak vissza!”
Még elég hosszan elvitatkoztam vele, a nyüves vonatot meg persze lekéstem. Órákig vártam az állomáson a következőre. Megérkezvén, kocsival vittek ki, de már ahogy felnéztem az égre, láttam, hogy a Nap borzasztóan fáradt, és arra készül, hogy harc nélkül átadja a helyét a sötétségnek. Vagy csak saját idegességemet és fásultságomat olvastam rá a Napistenre? Inkább úgy lehetett. Szürkült már mire felültem a helyemre, az igaz. A tokot gyakorlott mozdulattal kicipzároztam, a puskát előhúztam. Aztán oldalára fektettem a bőrtokot, mert egy kis oldalzsebben tartom mindig a lőszert. A fiam nem tudom mit magyarázott, hogy a kedvenc fegyvertokom kicsi. Miért, mit akar még belepakolni? Két váltás ruhát, termoszt, három évfolyam Nimródot meg egy liter pálinkát? Akkora ez a tok, amekkora kell! Pont! Szóval, az oldalzseb is egy tökély: pontosan belefér öt lőszer. Amennyi kell. De ahogy magam felé fordítottam… Bár még a zsebet nem nyitottam ki, már a formájából, az alakjából láttam, hogy nagy a baj. Ez bizony üres lesz! Ez… biztos, hogy üres! Üres, és én azonnal tudtam mi történt. Pontosan láttam magam előtt, ahogy az idióta fiam kezd átpakolni a saját malaclopó méretű fegyvertáskájába. A lőszert már áttette, aztán dugta volna át a puskát is, amikor rászóltam, hogy mit képzel. Ekkor elvitatkozott velem egy másfél órát, végül a puska ugyan visszakerült a szent helyére, de a lőszer már nem, mert az bizony most is ott rohad Zsomborka óriásretiküljében!
Te, Zoli, nem tudod milyen ideges voltam. Mondom, na csak azért nyissuk csak ki azt a zsebet! Persze! Üres! Sajnos látszik az rajta kívülről is, és én egész úton nem vettem észre. Itt volt nekem temérdek időm, hogy kijöjjek, de az istenverte munka miatt nem tudtam, most végre itt vagyok, de lőszer nélkül. Gumi nélkül akarok csúzlit készíteni! Érted a hasonlatot, Zoli? Hogy milyen abszurd! Remek! Nem halt meg senkim, de gyászolni kezdtem. Ott a helyszínen. Egy jó ideje, komor, megüvegesedett tekintettel bámultam magam elé, amikor szépen, csendben, tőlem 50 méterre kiváltott egy bika. Először az állatkertet akartam hívni, hogy kiszökött egy elefánt. Tényleg. Amit a fején hordott, arról meg végképp nem akarok beszélni, mert Istenemre mondom sírni fogok Zoli. Itt mindenki előtt, hidd el. Nem láttál még ilyen bikát Zoli, én se, de más se. Megismételhetetlen. Nálatok a lakásban trófea nem férne el.
Szóval. Szépen megállt, nézett felém szelíden. A szívem szakadt meg. Aztán mint egy óvodás azt mondtam félhangosan, hogy „bumm”. De még erre sem mozdult meg. Tovább bámult engem. Szerintem olyan 10 másodperc legalább eltelt. Aztán elsétált. Na ja, neki is dolga volt bizonyára. A puskát visszatettem a tokba, gyalog elballagtam a vasúthoz és éjfél körül értem haza.
Nyitok be, leveszem a kalapom, kabátom. Fiam a konyhában babrál és kiszól: „Ne haragudjon már édesapám, tudom, hogy így nem volt a legbiztonságosabb.” Mondom fásultan: „Mi?” Hát, hogy „telibetárazva” tettem vissza a puskát.” Kivert a víz! Hogy hogyan? Az imént a fogasra akasztott tokot lerántom, a cipzárt feltépem, de úgy, hogy leszakad róla a kocsi, pattog az előszoba parkettáján. Nem a puskát veszem ki, a tokot tépem le róla. Két oldalt megnyomom a puskát: a tár kipattan a tenyerembe… Benne az öt lőszer. Földbe gyökerezett a lábam. Nem tudtam mozdulni. Semerre. Szólni sem. Megsemmisültem! Így álldogáltam, a döbbenettől lebénulva, amikor a Zsomborka kijön a konyhából, ránéz a tárra és a lőszert számlálva szelíden megszólal: „Egykéthá, nééégy, öt. Na, akkor nem jött semmi ezek szerint.”
Nagyfügedi Gergely
Na, mondom megálljatok! Kihívtam egy független szakértőt. Hogy mennyire volt független? Nos, olyan 6 éve olyan bakot lövettem vele, hogy a trófeáját 4 tiplivel fúratta fel, hogy ne dőljön be a súlya alatt a fal. El lehet képzelni, hogy azóta igen jóban voltunk. Na, ő hivatalosan megállapította a vadkárt, amit ugyancsak benyújtottam. A Dókáék meg csak néztek, hogy engem kioktattak, hogy nem ért semmi kár szerintük, most meg elébük került tényállásba, hogy a kár valójában ennek kétszerese. Nem tudták kifizetni. Mondom, nincs semmi gond, azt a pénzt én meglövöm vadkárba. Kialkudtam egy bikát. De milyet! Volt némi csatározás, hogy hány kiló legyen a felső határ, de végeredményben, (mert nem adtam alább) korlátlan lett a végszó! De idén kell esnie. Akkora bikát lőhettem volna, amilyent csak megálmodni mer az ember… De egyszerűen nem volt időm kijárni. Aztán, amikor végre utolértem magam a munkával, azon vettem észre magam, hogy lemaradok életem bikájáról, pedig itt a lehetőség, és ha idén nem lövöm meg, akkor elúszik. Kész, vége! Gyakorlatilag a vadászidény végén jártam már, és már csak pár napom volt, és már felforrt a vérem, de a feleségem csak a hétvégén engedett el, hogy kiülhessek végre. Gyakorlatilag sikerült két hónapnyi lehetőséget egyetlen napra redukálnom. Ez már így tragikus, nem Zoli?
Szóval vasárnap időben keltem, nehogy lekéssem a vonatot. Szendvicseket készítettem miegymás, amikor látom, hogy a fiam a folyosón a puskámmal a kezében gyalogol. Kérdem, hogy hova tart mégis? Ő meg lefagyva néz rám, hogy mi a problémám. „Édesapám, Tomiékkal kiülünk rókázni, ha szabad, elvinném az öreg puskát. Átteszem a nagyobb tokba...” Mondom, a megkérdezésem nélkül? Azt mondja, éppen most kérdezi, hogy elviheti -e. Felcsattantam, hogy az nem úgy van, hogy pakolod át a puskámat aztán kérdezel. Nem! Először kérdezel, aztán pakolsz, ha megengedem. De nem engedem. Egyébként is, mi van a sajátoddal? …Le van adva vésetni. Mondom: „Te gyerek, attól nem lesz pontosabb, mert majd ketten megdicsérik, hogy jól néz ki. Na, majd vadászol, ha kész lesz, az enyémet meg tedd csak vissza!”
Még elég hosszan elvitatkoztam vele, a nyüves vonatot meg persze lekéstem. Órákig vártam az állomáson a következőre. Megérkezvén, kocsival vittek ki, de már ahogy felnéztem az égre, láttam, hogy a Nap borzasztóan fáradt, és arra készül, hogy harc nélkül átadja a helyét a sötétségnek. Vagy csak saját idegességemet és fásultságomat olvastam rá a Napistenre? Inkább úgy lehetett. Szürkült már mire felültem a helyemre, az igaz. A tokot gyakorlott mozdulattal kicipzároztam, a puskát előhúztam. Aztán oldalára fektettem a bőrtokot, mert egy kis oldalzsebben tartom mindig a lőszert. A fiam nem tudom mit magyarázott, hogy a kedvenc fegyvertokom kicsi. Miért, mit akar még belepakolni? Két váltás ruhát, termoszt, három évfolyam Nimródot meg egy liter pálinkát? Akkora ez a tok, amekkora kell! Pont! Szóval, az oldalzseb is egy tökély: pontosan belefér öt lőszer. Amennyi kell. De ahogy magam felé fordítottam… Bár még a zsebet nem nyitottam ki, már a formájából, az alakjából láttam, hogy nagy a baj. Ez bizony üres lesz! Ez… biztos, hogy üres! Üres, és én azonnal tudtam mi történt. Pontosan láttam magam előtt, ahogy az idióta fiam kezd átpakolni a saját malaclopó méretű fegyvertáskájába. A lőszert már áttette, aztán dugta volna át a puskát is, amikor rászóltam, hogy mit képzel. Ekkor elvitatkozott velem egy másfél órát, végül a puska ugyan visszakerült a szent helyére, de a lőszer már nem, mert az bizony most is ott rohad Zsomborka óriásretiküljében!
Te, Zoli, nem tudod milyen ideges voltam. Mondom, na csak azért nyissuk csak ki azt a zsebet! Persze! Üres! Sajnos látszik az rajta kívülről is, és én egész úton nem vettem észre. Itt volt nekem temérdek időm, hogy kijöjjek, de az istenverte munka miatt nem tudtam, most végre itt vagyok, de lőszer nélkül. Gumi nélkül akarok csúzlit készíteni! Érted a hasonlatot, Zoli? Hogy milyen abszurd! Remek! Nem halt meg senkim, de gyászolni kezdtem. Ott a helyszínen. Egy jó ideje, komor, megüvegesedett tekintettel bámultam magam elé, amikor szépen, csendben, tőlem 50 méterre kiváltott egy bika. Először az állatkertet akartam hívni, hogy kiszökött egy elefánt. Tényleg. Amit a fején hordott, arról meg végképp nem akarok beszélni, mert Istenemre mondom sírni fogok Zoli. Itt mindenki előtt, hidd el. Nem láttál még ilyen bikát Zoli, én se, de más se. Megismételhetetlen. Nálatok a lakásban trófea nem férne el.
Szóval. Szépen megállt, nézett felém szelíden. A szívem szakadt meg. Aztán mint egy óvodás azt mondtam félhangosan, hogy „bumm”. De még erre sem mozdult meg. Tovább bámult engem. Szerintem olyan 10 másodperc legalább eltelt. Aztán elsétált. Na ja, neki is dolga volt bizonyára. A puskát visszatettem a tokba, gyalog elballagtam a vasúthoz és éjfél körül értem haza.
Nyitok be, leveszem a kalapom, kabátom. Fiam a konyhában babrál és kiszól: „Ne haragudjon már édesapám, tudom, hogy így nem volt a legbiztonságosabb.” Mondom fásultan: „Mi?” Hát, hogy „telibetárazva” tettem vissza a puskát.” Kivert a víz! Hogy hogyan? Az imént a fogasra akasztott tokot lerántom, a cipzárt feltépem, de úgy, hogy leszakad róla a kocsi, pattog az előszoba parkettáján. Nem a puskát veszem ki, a tokot tépem le róla. Két oldalt megnyomom a puskát: a tár kipattan a tenyerembe… Benne az öt lőszer. Földbe gyökerezett a lábam. Nem tudtam mozdulni. Semerre. Szólni sem. Megsemmisültem! Így álldogáltam, a döbbenettől lebénulva, amikor a Zsomborka kijön a konyhából, ránéz a tárra és a lőszert számlálva szelíden megszólal: „Egykéthá, nééégy, öt. Na, akkor nem jött semmi ezek szerint.”
Nagyfügedi Gergely
